hattrickmania

Egyelőre érjétek be eggyel, ha kérhetem. Nemrég épp a most 18 éves korosztály ifjú bekkjeit nyálaztam át, nem meg (tiktok: védőkkel foglalkozom, nem, nem védőket edzek, hanem azokat derítek fel kisválogatottunk számára), és az a jóérzés kerített hatalmába, hogy igen, ilyen remek korosztályunk, mint ők, saját HT-s pályafutásom alatt még nem láttam. Szerencsére ez a többi posztra is félig-meddig igaz, szóval ebből még akármi is lehet, és annak az ellenkezője is.

Néha jön, elő-előfordul az élet során, meg kell vele barátkozni. Őrzöd, szívtájékon melengeted, aztán valahogy addig mocorog, míg kiesik az inged mögül: az összetört álom. Nincs mit tenni onnantól, hogy megtörtént. Egy szilánkot magaddal vihetsz belőle emléknek, de azt is csak azért, hogy újra meg újra összekaristoljon ott, ahol még fájni tud. Nem érdemes. Átlépni azokon a törmelékeken, és azonnal valami újba fogni: így csinálják az erősek. Ők vannak kevesebben.

„Á, jujujuj, nem lehet igaz, hogy végül mindig a fa.. rossz végére kerülünk” – visítoznak a takarítónők meg a válogatott körüli hostessek, egyéb gráciák, amikor megtudják (tőlünk, miután visszabuszoztunk a stadionból a szállásunkra, jellemző), hogy mi történt a meccsen. Aztán aludni küldjük őket, ám nem tartunk velük. Ez nem az az este.

Sikert-sikerre halmozó válogatottunk eddig minden, Olaf által eléjük gördített akadályon átverekedte magát. Mind a helyszínen, mind pedig az otthoni készülékek előtt meggyarapodott a fiúkért szorítók köre. Kihagyott helyzeteknél egy emberként szisszennek fel, kiélezett meccseknél meg véresre harapdálják a körmüket, és a várva várt gólnál a sűrűbb lakótelepeken meg több helyről regisztrált a katasztrófa védelem hangrobbanást. El tudom képzelni, ahogy félmeztelenül a képernyő előtt ugrálnak vagy rohannak körbe-körbe, mezüket a kezükben szorítva ezekben a pillanatokban.
A siker a csapatnak is jót tett. Jobb a hangulat, DonDef sem küszködik most fekéllyel. Csütörtökön egy lötyögős, átmozgató edzést tartott a kapitány a de champetters Arénaban, ahol nemis olyan rég a cseheket győztük le egy góllal. Ennyivel is beérné szíve szerint, de a csapat vérszemet kapott tagjai legalább hárommal szeretnék feledtetni a legutóbbi, ukránok elleni fiaskót (172881538).
Ne feledjük: ha ez sikerül, akkor olyan magasságba kerül a csapat, ahova magyar még nem jutott el, a döntőbe! DonDef elméjében már számtalanszor elképzelte, ahogy a Szövetség vitrinjében behelyezi a Nagyzee által szerzett bronzérem fölé az aranyat.

Egy pásztorszálláson ébredtünk éjfél után, közel a csúcshoz. Rossz sorsunkat érezve, a tüzet féltve néztünk körül, és ledobtuk magunkról a birkabőr takarót. Ki tudja, miért, de kifelé innen, a szabad levegőre.
A virrasztó havasok ködöt lehelnek, magyar és román falvak morajlanak a mélyből, a közelben tengerszemek isszák meggyötört csillagok fényét. Egy megbomlott angyal veszett szelet sikolt, magával rántva a fenyvesek bódító illatát, és a tűlevelek hegyén billeg felénk egy futó fájdalom. Jeges rémület lepte el kockánként szívünket, és hártyává vékonyodott a tüdőnk, valahol a titkok mélyén halt el utolsó kiáltása.
"Mi az istent figurázol itt. Anyád" - szólalt meg a faház mögött az éhes medve - "már régesrég be kellett volna lépnem a jelenetbe, és elfogyasztani téged. Na kezdjük!"
Azzal ránk vetette magát.
És mivel elállja az utat, nekünk nincs más választásunk, mint a komor ormok felé törni előle.

Hétfő este, vagyis inkább kedd reggel, miután magunkhoz tértünk az ámulatból a kijózanító szobában, azt láthattuk, hogy csapatszellemünk elérte a maximális, Földi Paradicsom névvel illetett szintet. A románok ellen zakózó Kolumbiáé nemkülönben.
Ezen azért elgondolkodik az ember. Ha már földi paradicsom, én azt képzelem, hogy agyamból kiégették a szellemi lepratelep munkahelyemet, az idióta lakástulajdonosunkat, nem beszélve az apró-cseprő gondokról az életben, és anyaszült meztelenül hasítok az édenkertben, banánt zabálok, leopárdot ejtek el, majd megtalálom Évát, akit ha elképzelni kell, mindenki gondoljon kedvenc teniszezőnőjére. Alma? Kígyó? Azok még odébb vannak.

A pultos hölgy kecses kacsója szakavatott mozdulattal helyezte az üvegkorsó száját a hideg csaphoz. Az úri közönség, mint minden ilyen alkalommal, most is lélegzet visszafojtva kíséri figyelemmel, amint a mézsárga nedü szabad utat nyerve a fémhordóból, úgyszólván színpadra lép. A csörgedező erecske ruhaként habból formál csipkét magára, ami lassanként fejdíszként tündököl. Eközben a korsót elborítja a pára, mint hős szerelmest a veríték. Antwerpen eddig sem szenvedett hiányt az efféle látványosságból, de mióta a csehek megérkeztek azóta szó szerint dúskál benne.
Antwerpen: a sörfőzők alfái és omegái találkoznak itt ezekben a napokban, és míg a csehek az alsó erjesztésre szakosodtak, addig a belgák úttörői a spontán és felső erjesztésnek a hívei. Mivel ezeket csak kinek a pap, kinek a paplan alapon lehetne hasonlítgatni ezért a gopmbfoci szabályainak megfelelően sörkupak fociban igyekeznek döntésre jutni. A két csapat nagyjából eképp állt fel:
Belgium:
Bink - Pater Lieven, Bornem, Leute, Bush - Leffe, De Koninck, Satan, Westmalle - Duvel, Kasteel
Csehország:
Radegast - Ferdinand, Kozel, Krusovice, Gambrinus - Staropramen, Gambrinus, Litovel, Zlatopramen - Urquell, Budwar

Ma este nincs más dolgunk, mint machetével a fogunk közt kirontani az őserdőből, és a többit rábízni a sors akaratára, meg az ukránok becsületére. Mi pontban tízkor megisszuk a mai utolsó kávét, aztán magunk mögött hagyjuk a liánokat, a mocsarakat, és a piranhákat. Tisztán fogjuk látni a helyzetünket. Talán épp a Copacabanára futunk ki, ahol lekeverhetünk egy hatalmas sallert az első utunkba kerülő utcagyereknek: ne hazudozz, láttam, mikor kiloptátok a zsebemből a negyeddöntőre szóló jegyeket!

Persze, ez csak egy lázálom, és ugyan melyikünk ütne meg egy kisgyereket? Egy odavalósi gyerkőc amúgy is simán megkéselne, vagy szólna a családjának, aztán magyarázkodhatnánk, hogy csak álom volt. Nem kéne annyit inni, mert hamarosan zöld leguánokat fogunk látni az ablaküvegen sétálni. Brazília legyőzése a mi csapatszellemünkkel nem jelenthet akadályt, és nehogy már ne tudjuk a madárcsontú, szellőléptű, metroszex thaiföldiek után csinálni azt a 4-0-át. A braziloknak amúgy sincs csapatszellemük. Az egyik riói, a másik paulista, a lényeg, hogy utálják egymást, mint a szart. Vegyük át gyorsan, kikért is küzdenek ma este a játékosaink, már (ön)magukon kívül:

Részlegeskedjünk minél többet, aztán gondoljunk egyet, és képzeljük azt, hogy a záhonyi vasútállomáson vagyunk, mondjuk Fekete János jegykiadó bőrében, akinek a névrokonságon kívül semmi köze a visszavonult csodakapushoz. Közeledik az este 8 óra, sajnos még tart a műszak, kit érdekel? csak a meccs létezik már órák óta. "Ki kéne szökni valamelyik kocsmába" - gondolja magában, és elsétál a határsorompóig.
A túloldalról Ukrajna néz vissza rá. Nem sokat árul el a tekintete.
A neszei már jóval többet. Kék-sárgára mázolt UAZ terepjáró gördül végig lassan a színen, katonai hangszóróval a tetején, amiből egy csapat felbőszült kozák hangján üvölt a Grebe-nocs-ko, Grebe-nocs-ko! kórus. (37478389) Öblös kurjongatás felel rá a távolból.

Ma este a középdöntőkkel folytatódnak a világbajnokság küzdelmei. Magyarország lázban, ahogy ezt itt a fórumon is tapasztalhatjuk. A világbajnokságot meg fogjuk nyerni, DD megdicsőül, és nehéz kenyeret ad minden utána következő kapitány kezébe. Addig egy kicsit pihenjünk, élvezzük az életet, izguljunk a meccsek alatt, mintha előfordulhatna, hogy nem mi nyerünk.

Három hete már, hogy utoljára találkoztunk, ám ez idő alatt a válogatott körül nem állt meg az élet. Egymást érték a díszebédek, díszvacsorák, dedikálással egybekötött avatóünnepségek, sajtótájékoztatók, meg persze a szokásos kávéházi körutak.

Hát edzeni meg ki fog? - vonja össze szemöldökét a gondos olvasó.

Itt a folytatás, a maradék két mítosz.

Az észt válogatott eddig egy arany és egy bronzérmet szerzett a világbajnokságokon. Az U20 csapatuk pedig 2 arany, 1 ezüst és 2 bronzéremmel rendelkezik. Ebben a ciklusban azonban már biztos, hogy nem gyűjt be újabbat az U20 csapat, sőt igazából már a VB-n sem lesznek ott. Ennek hátteréről kérdeztem a kapitányukat.

Egy gazdátlannak tűnő csónak úszik az Északi-tengeren, távol a partoktól. Csónak, csónakocska, törékeny lélekvesztő. Ha nem a partról nézzük, hanem sirály képében ráközelítünk, mégis életet fedezünk fel. Először csak a hosszú evezőlapátok tűnnek elő, aztán a tengeri ködből kiválik a magyar és a lett szövetségi kapitány alakja is.

Az arcukat nem látjuk, de néhány beszédfoszlányt elcsípünk, és hallatszik, hogy a társalgás cseppet sem könnyed. A hangulat csak a felszínen oldott, barátságról itt szó sincs.

Hálátlan dögök vagyunk, különben nem futballszurkolónak mentünk volna. A Németország elleni 3-1-es zakó után senki sem vonult az utcára, nem vitték el hegyekben a játékosok nevével ellátott mezeket a boltok polcairól (pedig minden jel arra utalt, hogy ez lesz a nyári divat), és a „DD, vár a vébé” című dal jelentősen visszaesett a slágerlistán. Minden kocsmában, minden egyes kevertespohár mellett ugyanaz az örök szurkoló (nevezzük Gyuszikának) nyög fel: „ha én állíthattam volna össze a csapatot! Hát ilyen játékosokkal még a hülye is megnyeri a meccset!” meg „ne dumájjmá, kik azok az észtek, bammeg? Persze, hogy a németek ellen már megint nem ment. Elkapatott faszok ezek, legközelebb már annak is örülnünk kell, ha egyáltalán kijutunk a vébére…” Ekkor rendszerint belép a kézfején tetovált Ica néni, és karcos altján hazahívja a részeg Gyuszikát.

Vigasztalan zuhogott az eső, megszürkült reménytelenségbe fordult a nyáresti láthatár. Kövér cseppek kopogtak a rossz palatetőn, és látszólag nem vettek tudomást a rajta éktelenkedő lyukakról, melyeken át a házba juthattak volna. Mint hazajáró, tébolyult lélek rázta a szél az ablakok spalettáit. A cigarettafüstbe burkolózó nő megfordult.
- Már összepakoltam, Gáspár. Holnap reggel indulok. Isten veled.
Az atlétatrikós, cserzett bőrű férfi alig látszott ki saját haragja és fájdalma feketeségéből.
- A Kényes doktor... miatta, mi? - szakadtak fel belőle a szavak. Nehezen vette a levegőt.
A nő nem válaszolt. Komótosan eltette az öngyújtóját, aztán hirtelen újra elővette. Ujjai közt remegett az újabb cigaretta.

Belegondolni sem merek, milyen lehet a hangulat odahaza. Néha otthon szeretnék lenni. Nézni a meccset az óriás kivetítőn a Nyugatinál, összekapaszkodva a többiekkel, aztán hajnalig mulatni. Riasztópisztollyal lövöldözni a levegőbe, megbénítani a forgalmat, és egyre csak bele, bele ebbe a mámorba, amit eddig még sosem tapasztalhattam. Bele ebbe a fekete zsák éjszakába, ebbe a vakító verőfénybe, mindegy, mennyi az idő, és mindegy, merre. Lesz hova menni, akármerre indulsz, lesz hol inni, és lesz, ahol megölelnek. Mert az ország újjáéled ebben a nagy-nagy szeretetben, ami a válogatottat övezi. Nem kötnek beléd az utcán, nem dobnak ki a kocsmából és nem utasítják vissza a félszeg közeledésed egy olyan országban, amelyik ilyen nemzeti tizenegyet képes harcba küldeni.