hattrickmania

Néha jön, elő-előfordul az élet során, meg kell vele barátkozni. Őrzöd, szívtájékon melengeted, aztán valahogy addig mocorog, míg kiesik az inged mögül: az összetört álom. Nincs mit tenni onnantól, hogy megtörtént. Egy szilánkot magaddal vihetsz belőle emléknek, de azt is csak azért, hogy újra meg újra összekaristoljon ott, ahol még fájni tud. Nem érdemes. Átlépni azokon a törmelékeken, és azonnal valami újba fogni: így csinálják az erősek. Ők vannak kevesebben.

„Á, jujujuj, nem lehet igaz, hogy végül mindig a fa.. rossz végére kerülünk” – visítoznak a takarítónők meg a válogatott körüli hostessek, egyéb gráciák, amikor megtudják (tőlünk, miután visszabuszoztunk a stadionból a szállásunkra, jellemző), hogy mi történt a meccsen. Aztán aludni küldjük őket, ám nem tartunk velük. Ez nem az az este.

Zártkörű rendezvény zajlik a szálloda éttermében, és lassan éjfél lesz. Búcsúbankettet tart a válogatott vezetése – még utoljára egy asztalhoz ül a társaság, hogy aztán holnaptól szétszéledjenek. Jakab és Voczelka mesterek sürögnek-forognak a taktikai vezetés helyett („még birkapörköltet is szereztünk, hogy kivételesen ne a belgák tengeri herkentyűit együk, szorítsátok gyerekek”), a tanítványok pedig az asztal körül ücsörögnek. Kevés szó esik, inkább csak a kanalak és villák zörgése hallatszik, amint a tányérhoz érnek, és sikoltanak a porcelánon a kések, a rémszerű kések.

A múltat nyugodni hagyni kell most, ebben mindenki egyetért. Egy hét múlva már belefér a zrika, ha Gyepessel találkozik az ember. Nyár végére már büszkén járunk-kelünk a bronzéremmel nyakunkban. Huszonöt év múlva jó szívvel térünk vissza ide egy osztálytalálkozó vacsora erejéig, és számot vetünk azzal, ki mire vitte. Akkor majd nagyokat nosztalgiázunk, és persze, hogy nem az elődöntő lesz a téma. A románverés, az igen! Meg a brazilok elleni sorsdöntő, ahol felnőttünk a feladathoz! Hát a lettek elleni élet-halál az első csoportkörben? Ha nincs Hartmann kimagasló fejjátéka, már ott is elköszönhettünk volna.

Néhány játékos elköszön a válogatottól, ez egészen bizonyos. Ott állnak az asztalnál, pohárral a kézben, megköszönik a többieknek. Olyan remek harcosok, korszakos egyéniségek tolják el a bringát, mint Kováts, Zrínyi (ne feledjük a tegnap esti, csodával határos tizenegyesét), Garami, Kereki, és a válogatott szintű játékot a belga kaland idején abbahagyó Jakab Elek. A 32 éves korosztálynak sincs már sok hátra címeres mezben. Különösen Orsóson látszik, hogy maga alatt van, azonban neki még egy személyes siker összejöhet: ha a holnapi döntőben Špinar nem talál be (vagy Chubenko nem rúg mesterhármast), akkor 8 találatával a világbajnokság gólkirálya lehet a legjobb csatárunk. Ha ez nem jön össze neki, akkor is garantált helye lesz a VB álomtizenegyében.

A többség természetesen folytatja, és ez jó hír. Válogatottunk gerince adott lesz az elkövetkező világbajnoki selejtezőkre, és vakon bízhatunk Halász, Haraszti, Viktor, Deák, Gyárfás és Gaál rutinjában. A kis Kubinyi a világbajnokságon klasszis kapussá érett – vele még egészen hosszú távra tervezhetünk. Ne féltsük hát a farmokat: lesz rajtuk élet, megteremnek a tehetségek. Eljön még az aratás ideje. Halásznak pedig még a kemény bajnoki és kupaütközetek is megadatnak az Alte Proletars-nál.

Ha nem is emelkedett a hangulat, azért már jócskán oldódott a társaság a vacsora megkezdése óta. Addig azonban megmarad némi feszültség, amíg DD nem ül asztalhoz. Márpedig a szövetségi kapitány az elődöntő vége óta nem szólt a srácokhoz.

Akkor még besétált az öltözőbe a könnyes (…itt-ott egymással ordítozó, hiszen mi magyarok vagyunk, nem egy vájdling tejbetök…) arcok közé, halk köszönömöt rebegett, és csendben betette maga mögött az ajtót. De legalább nem lépett le, itt van köztünk. Az ablaknál áll, háttal nekünk, szokásával ellentétben cigarettázik, keserűen fújja a füstöt a sötétbe. Hát vele mi lesz? Valamit mondania kell: a szavaira várunk.

„Most már sörözhettek, hozattunk” – kezdi, aztán észbe kap. „Na persze, már meg is ittátok az egészet. Ittatok ti a VB alatt végig, ti kutyák!” – legyint, még egy mosoly is feldereng a nyílt tekintete mélyén. „Akkor röviden a továbbiakról. Rendeltünk holnap estére repülőjegyeket, azok kedvéért, akik inkább tévén néznék a vb-döntőt. Reggel viszont át kell fáradnunk a belga szövetség székházába, ott adják át a bronzérmeket. Lesztek szívesek mindannyian jönni. Én sem a bronzért jöttem, de megdolgoztunk érte, és Ferihegyen azzal illik megjelennünk. Kaptam a telefont, hogy sokan lesznek. Nem kell a kertek alatt hazakullognunk. Hoopy és Knix nem jönnek velünk, ők a stockholmi járatra szállnak” – a két megnevezett összenézett, ökölbe szorult kezükben megcsillantak a csúzlik. „Szedelőzködhettek is. Kissherceg már kiment, és Olaf házával szemközt bérel egy szobát. Az emberünk állítólag ukrán nehézfiúknak fizet védelmi pénzt, de a svéd rendőrség is a markában van. Ne hibázzátok el.”

A kapitány körül sorakoznak a játékosok, a stáb és a személyzet, még mi, mezei sajtósok is. Ha csak azon múlna, hogy a testünkön át kéne törnie annak, aki bántani akarja!... Sokan vagyunk, igyekeztünk, és mégsem tudtuk megvédeni őt. DD mellkasából egy nyílvessző mered ki, hegyével kifelé, amiről haragoszöld méreg csöpög. Nem kívülről céloztak rá… ott szívtájékon történt az árulás. De DD túléli.

Túléli, és majd valahogy lesz. Mi ezért a bronzéremért örökké éltetni fogjuk őt. Vagyis, amíg tehetjük.

Asztalt bontunk lassan, és a holnapi éjszakát már nem töltjük itt. Ma éjszaka talán még próbálunk vigaszt és feledést keresni. Belgium búcsúzik. A terem végében, egy csokor akác mögött utolsó dalára gyújt a zongorista, napszemüvege mögül könnyei csorognak. A Szomorú vasárnapot énekli, hangja el-elcsuklik: akkor hát, nincs más hátra, isten hozzátok.