hattrickmania

Nos ennek is eljött az ideje. Hivatalos formában is felkenik DD-re a szövetségi kinevezést, és ahogy ígérték halott helyett nekem kell öltönybe bújnom. A mázlista megúszta, hogy macskásra ácsorogja a lábát egy enyhén fűtött teremben. Már előre élvezem. Majd legközelebb bepofátlankodok egy jobb melóért, ha egy egzotikus ország ellen lépünk pályára Belgiumban, és a stadion helyett inkább az ország területére lépek be.
Dideregve várom a villamost. Áldom az eget, hogy a Déli pályaudvarig jötem metróval. Innen jó a busz is. Embertpróbáló hideg van, legalábbis engem, mint embert igencsak próbára tesz. Főleg, hogy az öltönyöm inkább csak öltöztet, mintsem a hideg ellen véd, és a szövetkabátom sem izzaszt meg. Remélem nem ma akarja az új kapitány meghódítani a világot, mert a sarkkörre nem kísérem el. A Nap már nem melegít, csak világít, de ha egy-egy felhő elétáncol, akkor már csak foszforeszkál.

Micsoda kilátások. Lábujjaimba szöget lehetne verni, úgysem érezném. Kedvem lenne egy kis forralt bort szürcsölgetni, de csak a nyelvem lenne kérges tőle, mint a múltkor, és a lábaimba mire lejut már feledésbe merül, hogy valaha égető fájdalmat okozott az ujjbegyeknek.
Gondolataimba merülve észre sem vettem a távolban a buszt, egészen az utolsó pillanatig. Még jó, hogy nincsen nagy embertömeg. Egy-két szökellés, fékcsikorgás, a végén egy pici sprint ahogy az edzésen láttam anno Sarictól és... Huh
elértem. Irány a Kongrersszusi Központ.

A parkoló felől közelítem meg immáron gyalog. Az üvegajtó előtt kacagásra ösztönző történeteket mesélnek egymásnak a hozzám hasonlóan jól öltözött meghívottak, és közben párát lehelnek. Közelebb érve látom, hogy dohányoznak. A hangulatra nem lehet panasz, igaz nekik nem okoz minden lépés földöntúli fájdalmat. Ők csak törzsüket billegtetik egyik lábukról a másikra, miközben hadonászva gesztikulálnak két röhögés között. Ahogy közelebb érek ismerős arcokat vélek felfedezni. Itt van Nagyzee, aki legutóbbi találkozásunk óta semmit sem változott, most is pont úgy pislog, mint Bud Spencer. Mancini még mindig egy fejjel magasabb mindenkitől, Supercafone gitárhangot imitál undertow fülébe, akit belül még mindig mar a kampányidőszak vérmentessége. DonDef még mindig úgy néz ki mint tegnap, mondhatni kiköpött mása önmagának. Látom még kissherceget, de mikor közelebb értem kiderült, hogy ő csak délibáb.

Gyors biccentéssel üdvözöltem őket, aztán bementem egy kávéért az előtérbe. A hirtelen hőmérséklertváltozás a plusszok javára akkora élvezetet okozott, hogy majdnem elkezdtem sikongatni örömömben.
A pultnál nem álltak sokan, így viszonylag hamar sorra kerültem.
- Jó napot! Mit parancsol? - kérdezi a coffeemaker manager.
- Üdv! Egy iható hőmérsékletűt két cukorral, tejjel csészébe, és két szimpla tűzforró feketét a cipőmbe lesszíves.
- Tehát egy fekete két cukorral, tejjel. Míg elkészül, tudom ajánlani a pult azon végét - mutat nekem jobbra - ahol
egy hősugárzó van lábmagasságban, amennyiben nem óhajtja a mai napot cuppogó fekete lakkcipőben tölteni.
- Remek, akkor élnék a lehetőséggel.
Most már tudom mit fogok dúdolni. Agyam már be is nyomta a képzeletbeli zenegép gomjait és rögtön a refrén szólal fel bennem... ugyanis a többi részét nem tudom a dalnak. Majd amikor harmincadszor kezdődik előlről, akkor már nagyon fogom utálni, egyenlőre mehet. Közben a kávém is megérkezett... és Nagyzee is.
- Szevasz Visi - közben barátilag lapockán vereget... igazából úgy beledöngölt a hátamba, hogy kilötyköltem a kávém felét - azt hittem odajössz.
- A kávémra vártam, bocs. Dondef?
- Jön mindjárt csak még dumál előbb az Ellákkal.
- Ellák? Ez a női tulajok gyűjtőneve?
- Háháhá ez nagyonjó! Látom elemedbe vagy. Az LA-król beszélek.
Ha nem lett volna a számban a csésze fele akkor most biztos homlokon csaptam volna magam ezért, így inkább délcegen kihúztam magam. Vegye úgy, hogy ráhibázott... még ha szar is volt a vicc.
- Majd ha végeztél akkor gyere, mindjárt kezdődik. Itt leszünk jobbra a hármasban. - közölte, majd elindult az ellenkező irányba.

A csészét visszaszolgáltattam, megköszöntem a hősugárzós tippet - tényleg segített - majd a Nagyzee által javasolt irányba indultam el. Aztán félúton vissza. A kabátomat elfelejtettem leadni. Menet közben felfedeztem a kilötykölt kávét a cipőmön. Kicsit odaszárította a hősugárzó, még jó hogy nem lakkcipő... és már fel is csendült ismét a dallam, hogyaza...
Még volt személyzet a ruhatárban, meg hozzám hasonlóan feledékeny meghívott, ha nem késett az illető, így volt akit kövessek a terembe tömeg híján.

Még ajtózárás előtt beérkeztem, de már elég sokan voltak a teremben. Ülőhely csak elvétve már, és még jönnek páran. Köztük Nagyzee. Ha most felemlegetném, hogy anno Moszkvában lejártam a lábamat neki sörért, biztos szerezne valami ülőhelyet, de nem pedálozok. Látom neki sem jutott, úgyhogy a hátsó rész álló emberei közé gyalogol. Mindenkivel vált egy-két szót, végül mellettem köt ki:
- Fényképezőt hoztál?
Ezt szeretem benne. Mellette úgy érzem magam, mint aki hibát-hibára halmoz, és amellett, hogy ez így van még szembesíti is az embert a ténnyel.
- A kabátomban maradt, de van nálam toll meg ceruza, majd lerajzolom. - reméltem, hogy nem emelt a humorküszöbön.
- Na ne! Ezt meg kell örökítened! Siess, menj ki érte, én addig foglalom a helyed.
- Termetedet nézve ezzel nem is lesz probléma.
- Amíg itt poénkodsz, addig is fogy az időd... - zárta le szárazon.

Sűrű bocsánatkérések közepette kihámoztam magam az ajtóhoz, onnan visszapillantva látom, hogy kremo már a pódiumon van. Remélem elhúzza a leköszönőt, meg visszatapsolják, mint anno Nagyzee-t. Ezzel a lendülettel kisurrantam az ajtón.
Lendületes iramban igyekeztem a ruhatárhoz, ahol természetesen nem állt személyzet. Ez az én szerencsém. Átlesek a szemben lévő kávézóba, ami szintén kong az ürességtől. Hiába no, nem mindnap van ilyen kinevezési ceremónia. Tanácstalanságomban több lehetőség is megfordult a fejemben, amiből a ruhatár önkiszolgálósítása volt a legkézenfekvőbb. Lopva körülnéztem, majd ellenőriztem a behatolási lehetőségeket. Már épp végleg elhatároztam magam amikor egy mély bariton hang megzavarta a koncentrációmat.
- Segíthetek?
Óvatosan leemeltem a pultról a feltett lábamat. Ha egy kicsit később jön, akkor láthatott volna szteppelni is azon, így egy nyútó alapállással kell beérnie. A befejezett mozdulatsor után megfordulva nem lepett meg a látvány. A kávéfőzős pasas volt az.
- Módfelett. Szükségem lenne a fényképezőmre, melyet a kabátomban felejtettem.
- Tudok rá egy jó módszert. Odaadja a bilétáját, én leakasztom, maga kiveszi belőle a fényképezőt, majd utána visszateszem. - mondta miközben besétált a pult végén egy ajtón. Így én is bejutottam volna pikk-pakk.
- Megegyeztünk. - válaszoltam.
- Ez esetben kérném a bilétát.
- Egy pillanat. - szóltam és már tapogattam is a nadrágom zsebeit, de sehol sem éreztem azt a korong alakú tárgyat, melyet a kabátért kaptam. Ajjaj. Nézzük a zakót: se a külső, se a belső zsebben nem lelem. Ilyet a világ nem látott.

A gutaütés kerülgetett, miközben a reménytől hajtva nadrágzsebeimbe nyomtam a kezeimet. Lyukas. A zsebem lyukas. A zsebemen van egy lyuk, konkrétan tátong rajta egy, és gondolom, hogy a nagy tumultusban nem hallottam amikor távozott a birtokomból.
- Nézze, most épp nincs nálam, de egy fekete szövetkabátról van szó. - éreztem gyöngyözik a homlokom.
Herr Tschibo angolosan felvonta bal szemöldökét, megfordult, majd két kezét felemelve köbemutatva a felhozatalon, fennhangon érdeklődve kérdezte:
- Mégis melyikről?
Hirtelen úgy éreztem magam, mint akinek csomót kötöttek az agyára. Próbáltam magam elé idézni a jelenetet, amikor leadtam a kabátomat. Emlékszem, hogy ránéztem a "tikettre", de nem tudom felidézni a számot... koncentrálok, fejemet ledöntöm, majd a plafont vizslatom... halványan rémlik. Két számjegy, ez biztos, és biztos nem volt fejjel lefelé... ám ha mégis, hát ez az!
- Megvan! A 69-es volt az! Nézze csak meg, a jobb zsebében egy kék-fekete tokban, ha bekapcsolja akkor én vagyok az első képen! - a csöndben szinte ordításnak tűntek mondataim, de annyira örültem, hogy eszembe jutott.
- Aszongya hatvanhét, hatvannyolc... áhá hatvankilenc. A kabát megvan de én nem nyúlhatok bele. Tiltja a szabályzat. Biztos nincs meg a biléta?
- Őszinte leszek elhagytam, de ez a kisebb gond. A nagyobb, hogy a kabátomban van a fényképezőm.
- Nekem meg tilos a kabátokban matatni. Nézze én szívesen segítenék magának, de ha nincs biléta akkor meg van kötve a kezem, anélkül meg nem adhatom oda.
- Értse már meg, hogy ez élet-halál kérdés!
- Honnan tudjam, hogy nem a direktor akarja tesztelni a személyzet megbízhatóságát?
- Nos, akkor már csak az a kérdés, hogy maga mit keres itt a ruhatárban, ha egyszer kávézós?
- Önnek próbálok segíteni, mert nálunk a vendég az első.
- Akkor miért nem adja ide a gépet? Ezek szerint mégsem segít a vendégnek?
- De maga nem bizonyította nekem, hogy vendég lenne. Nem adott bilétát.
Mindjárt sokkot kapok. Hogy jutok így a géphez?
- Figyeljen rám! Én most bekötöm a cipőfűzőmet, addig pont nem látom, hogy segíteni próbál valakinek akiről még nem
tudja, hogy vendég-e vagy sem. - Ezzel a lendülettel le is gugoltam a pult árnyékába.

Igyekeztem a kávé vízhajtó hatására megduzzadt hólyagom tartalmát ezidő alatt nem kiereszteni, közben fogyásról vízionáltam. Természetesen felcsendült az örökzöld Kómár Laci is, mint mindig, amikor a cipőmön észrevettem a kávéfoltot.
Nem tudom mennyi idő telt el, de reméltem elég, úgyhogy mielőtt komolyabb problémák is beköszöntek volna, felálltam.
Mit ad Isten a tok ott fityegett Mokka bácsi kezében.
- Igaza volt. Már csak azt kell bizonyítania, hogy valóban az Öné, és már viheti is.
- Kapcsolja be, az első képen én vagyok, mint már mondtam.
Esetten kicsomagolja, kis idő alatt megtalálta a bekapcsolót, és furcsa arckifejezéssel konstatálta, hogy az első képen a lábfejei vannak.
- Szákrá blő, hát ez mikor készült? - érdeklődött.
- Maga francia? - kérdeztem hasonló megdöbbenésemre.
- Nem, de magyarul mégsem káromkodhatok, még megszólnának. Az első képen az én lábaim vannak.
- Dehogyis. Fordítsa csak felém.
- Áhá. Igaza volt. Tényleg maga van az első képen. Ezesetben tessék, itt van.
- Kösz öregem. Hanem mostmár kilépek, mert lemaradok a fotózandó dolgokról - ezzel ott is hagytam. Örültem, hogy technikai ismeretei ennyire nincsenek.

Végigrobogok a folyosón, majd óvatosan benyitok az ajtón, belépek... üres a terem. Ilyen hamar véget ért volna? Biztos nem, hiszen a ruhatárnál csak feltünt volna egy távozó tömeg. Megnézem a teremszámot: 11-es. Na most mit csináljak? Az előbb sikerült kerytenem magamnak ruhatárost, egy beiktatásit sem lesz nehezebb.
Kimegyek a folyosóra, keresem hol is lehetek. Minden bizonnyal rossz irányba indultam el. Jaj nekem! Irány vissza a ruhatárhoz, betájolom magam. Azt inkább mégis későbbre halasztom. Hogy is mondta Zé? "Emitten jobbra a hármasban" - rémlik a mondat, bár nem hiszem hogy így mondta volna. Sebaj. Elindulok az emlékekből felidézett útvonalon, mikoris egy ajtó nyílik a folyosó közepénél, és a reggelről ismerős tömeg kezd rajta kiáramlani.

Nyakkendőm hirtelen olyan szűk lett, mint egy bitófa kötele. Automatikusan befurakodtam az ajtón árral szemben. A két széksor közötti téren látom DonDefet közeledni, éppen Szokinak tart kiselőadást, vagy csak egy nagyobb lélegzetvételű köszönömöt mond, nem számít. Gép elő! Klikk! Legalább ennyi megvan. Gyorsan lecsekkolom a kijelzőn, hogy hogy sikerült. Rendben van, látszik a nyakában lógó Aranysíp.
A villanás megzavarja az új kapitányt, rám emeli a tekintetét, és egy bő mosollyal odajön hozzám.
- Nagyon érezni lehetett a hangomon, hogy izgultam?
- Nem... - elharaptam a nyelvemet. Jobb ha nem tudja, hogy az égegyadta világon semmit sem hallottam a terveiből, meg a "Köszönöm a bizalmat!" előadásából. Eredetileg annyit akartam közölni vele, hogy nem voltam itt, de nem akarom letörni.
Boldogságtól csillogó szemmel rámnéz, megmarkolja a vállam:
- Akkor este a Helvéciában. - majd továbbmegy.

Szerettem volna ha megnyílik alattam a föld, vagy rámhullik a plafon. Szárnyát tépett madárnak érzem magam, vagy egy tolószékes gladiátor az aki vagyok ebbena pillanatban. Belül üresen kongó fejem lehajtom, majd a cipőmön lévő kávéfoltra fókuszál szemem... óóuucoló fekete lakkcipő voummmm, voummm

Összeszedtem magam, és elindultam kifelé a teremből én is. Mentem a ruhatárhoz, de azzal a sebességgel, amivel ha kiérek az ajtón már nyár lesz. Gondolataimban számtalanszor megsemmisítettem már magamat, szinte észre sem vettem, hogy odaértem a már ismerős pulthoz. Már csak a 69-es fogason lóg egy kabát.
- Na hogy sikerültek a felvételek? - kérdezte az épp odaérő Nagyzee. Szavai smirglipapírként dörzsölték le arcomról a bőrt.
- Kicsit elmosódtak, de van egy használható. - próbáltam véka alá rejteni megsemmisülésem.
- Aha. Ez nem a tied? - és nyújtja felém a kaszinóérme kinézetű, lyukas 69-es bilétát...

szerző: Visi